Az internetnek hála néhány hete körbejárta az országot a fenti című dolgozat, amit Hetesi Zsolt, az ELTE TTK kutatója írt. A szerző (http://astro.elte.hu) nem sokat lacafacázik, kimondja, hogy néhány éven belül élhetetlenné válik a bolygónk, minden egész eltörik, és ha mindent így csinálunk tovább, akkor komoly esélyünk van arra, hogy szörnyű halált fogunk halni. Ha mi nem (1960 után születettek), akkor gyermekeink biztosan.
Miután egy hónapon belül már harmadszor kopogtatott a levelesládám ajtaján ez az írás, úgy éreztem, szólnom kell az ügyben. Részben azért, mert a mondandó nagyon-nagyon igaznak tűnik, s részben azért is, mert – bár nem vagyok a téma szakértője – nekem is hasonló érzéseim vannak. Ráadásul sehol sem tapasztaltam, hogy rezonált volna e dolgozatra a média. Így sokszorosan is igaz, hogy az emberiség, s benne mi, magyarok a vesztünkbe rohanunk.
A napokban az aktuális kormányválság alatt Karsai József, a búzaégetésről elhíresült MSZP-s képviselő, battonyai polgármester volt a királyi tévé reggeli beszélgetős műsorának a vendége. A nyílt beszéd híveként közismertté vált, kellemetlen ember arról beszélt, hogy kétszázezer forint értékű kukorica (szár és héj) elégetésével ugyanannyi energiát lehet termelni, mint háromszázezer forint értékű földgáz fölhasználásával. Karsai nem kapott elég időt ahhoz, hogy a nagy ellátórendszerek és a politikai elit kritikája mellett kifejthesse faluépítő nézeteit, de így is nagyon világosan érvelt egy új gondolkodás igénye mellett.
Felhívta például arra a figyelmet – amire mindig ráébredünk, azután gondosan el is felejtjük –, hogy az élethez mindenekelőtt földre és vízre van szükség, s ezekből Magyarország szerencsésen jól áll. Elmondta azt is, hogy hazánk területe alatt húzódik az a termálgyűrű, aminek értelmes felhasználásával lakásokat, közösségi épületeket lehetne fűteni, mezőgazdaságot fejleszteni, beutazó turizmust a csúcsra járatni.
Hetesi Zsolt segélykiáltó röpirata sem tesz mást, mint hogy ráirányítja a figyelmet a közelgő katasztrófákra: az erőforrások kimerülésére és a klímaváltozással járó elviselhetetlen következményekre. Teszi mindezt úgy, hogy a kutatók felelősségtudatára apellálva megoldási javaslatokat is megfogalmaz. Karsaival együtt ő is azt szorgalmazza, hogy menjünk ki falura, éljük a természettel összhangban lévő ember életét, szereljük fel a házunkat olyan létfontosságú berendezésekkel, mint a napelem vagy a fúrt kút, amelyből kézzel is felhúzható a víz. De tovább megy: indítványozza, hogy tanuljuk meg néhány kétkezi szakma (kovács, bognár, tímár, fazekas) fogásait, és a biztonság kedvéért éljünk nagyon egészségesen (mivel a magas műszerezettségi igénnyel fellépő orvoslás is válságba jut), valamint tegyük magunkévá a népi gyógyászat tudástárát.
Hetesi azt is javasolja, hogy hozzuk létre az egymásra utalt emberek egymást segítő közösségeit, mert ezek nélkül halálra leszünk ítélve.
Bevallom, nem tartom apokaliptikus látomásnak azt, amit a szerző mond, és nem tartom elhessenthető hülyeségnek a kukoricaszár okos felhasználására tett javaslatot sem. A gond az, kedves barátaim, hogy mi – mindenekelőtt a fejlett világból valók, azután európaiak és magyarok, javarészt fehérek és papíron többnyire keresztények – ritka nagy barmok tudunk lenni. Tudjuk és a szívünkkel is érezzük, hogy nem mennek jól a dolgok, de minden nap megalkuszunk. Tudjuk, hogy energiafaló az életünk, tudjuk, hogy az emberi faj öngyilkosságával egyenértékű a keresztény-iszlám ellentét, és tudjuk, hogy a szervezett bűnözés (tőzsdei manipuláció, terrorizmus, kommunikációs trükksorozatok és a titkosszolgálati módszerek gátlástalan működtetésének képében) elérte a legmagasabb döntéshozó szervek szintjét. Mégsem teszünk semmit.
Hetesi azt is írja, hogy a hagyományos belvárosi házakat még fent lehet tartani, de az energiazabáló lakótelepeket föl kell számolni. Olvasom, és arra gondolok, hogy városunkban épp ezekben az években zajlik az ország legsikeresebb panelrekonstrukciós programja. Nem kétlem a jó szándékot, sőt elismerem az ügyben tett közös erőfeszítéseket, de épp ez a projekt mutat rá arra, hogy milyen mértékű fáziskésésben vagyunk. A lakótelepeket a drága gáz elégetésével fűtjük, s akik ezt úgy-ahogy meg tudják fizetni, most be lettek zárva a többemeletes kilátástalanságba.
És ez csak az egyik súlyos tünet.
Mi lenne, ha hozzászólnál az ügyhöz, kedves Egyetemi Polgár?
Dlusztus Imre